Családfakutatási megbízásom során nem győzök „üldözni” egy családot. Egy környéken belül hol az egyik, hol a másik településen anyakönyveztették a sorban születő gyermekeiket. Az apa foglalkozása vízimolnár. A saját felmenőim között is volt vízimolnár, de eddig még nem néztem utána ennek a mesterségnek. Miért vándoroltak ennyit?
A vízimalmok hazánkban a XI-XII. században honosodtak meg, 1873-ra 17 249 vízimalom őrölte a gabonát. A vízimalmok főbb képviselői a parti malmok és a hajómalmok.
A parti malmok helyhez kötött építmények, amelyek patakok mellett, a folyók felső és középszakaszán vagy pedig malomcsatornákon létesültek.
A hajómalmok viszont vízen úszó építmények, amelyek a nagy vízhozamú folyók mozgási energiáját hasznosították. Előnyük a parti malmokkal szemben az volt, hogy alkalmazkodtak a változó vízálláshoz, vándorolhattak és az éppen legkedvezőbb partszakasz mellett köthettek ki a folyón (hoppá! Itt van a kutya elásva! Ezért jöttek-mentek annyit ezek az ősök!). A hajómalmok kora tavasztól késő őszig őröltek. A hajómalomhoz dereglyével szállították a gazdák a szemes terményt, majd vitték ki a partra a lisztet. A hajómalmok a telet védett öblökben vagy folyóparton töltötték, és a jégzajlások elmúltával ismét megjelentek a nyílt vizeken.
A vízimolnárok élete igen nehéz volt. Sokoldalú emberekből lehettek csak igazán jó molnárok. Érteniük kellett a gabonához, őrleményekhez, a liszthez, a malom berendezéséhez. A malomépítéshez kapcsolódó többi mesterségben, mint az asztalos, ács, hajóács, kőfaragó és vízmester szakmákban is otthon voltak. Ismerniük kellett a vizet, a hajók járását, a sodrást, az örvényeket, a víz felhajtó erejét, még a csillagok járását is. A sok evezéstől, zsákolástól megerősödtek. Sokat voltak a jó levegőn, azonban a lisztpor gyakran támadta meg a malomban dolgozók tüdejét.
Céheik szabályzata védte a mesterek jogait és részletekbe menően meghatározta az ipar űzésének lehetőségeit.
A malmot csak a molnármester vezethette. Két segéddel dolgozhatott, akiket a céh 2 év tanonckodás után szabadított fel. A szakma legalsó fokán az inas állt, aki ki volt szolgáltatva a mester és a legények kénye-kedvének. Ha a malmot külső segítség nélkül egy család üzemeltette akkor nagy bajban voltak, ha a mester meghalt és nem volt molnártanonc fia, aki már felszabadult. A malmot nem volt így, aki tovább vezesse. Az iparengedély az özvegyet illette, de ő nem vezethette. Ki kellett adni a malmot felesbe egy részesmolnárnak. Mivel a malom nem az övé volt, nem is úgy vigyázott rá, a malom bevételéből kapott a forgalomhoz mért fizetést.
A község lakosságának kis hányadát képező molnárok az átlagosnál jobb körülmények között éltek. A molnáré volt az őrlésért kapott tized. A molnársegéd javadalma egy századrész volt, hozzá jöttek még a korpa, és az összesöpört alja liszt is, amivel hízlalhatott.
A hajómalmokat a múlt században a gőzmalmok szorították ki. Napjainkra, tudomásom szerint, sajnos nem maradt egyetlen ilyen típusú malom sem a vizeinken.
Ha tetszett a cikk, kérlek, oszd meg! Köszönöm!