Kik az őseink?-Családfakutatási szolgáltatás

Hogyan jutottam el egy régi szekrényajtótól egy vasúti váltókezelő haláláig? Hát így!:

Az egyik népszerű bútorfestős csoportban tettek közzé egy nagyon érdekes fotót. Szombathelyről származó régi ruhásszekrény felújítása közben, a szekrényajtó belső felén egy kézzel írt családfára bukkant a szekrény kedves, új tulajdonosa. Pláski Lajos és családja születési és halotti bejegyzései voltak feljegyezve.

Természetesen, mint lelkes családfakutatónak,  felkeltette a kíváncsiságomat, hogy utána nézzek, ki volt ez a Pláski család, olyan ritka ez a név!

Hamarosan el is csíptem egy szálat! Pláski Lajos szülei Vas megyéből, Dömötöri településről származtak. Ott születtek és ott is volt az esküvőjük 1890-ben. Ekkor az édesapa még, mint napszámos szerepelt az anyakönyvben. Sorra születtek a gyermekeik. 1894-re az édesapát már, mint vasúti őrt jegyzik. Érdekes, hogy a gyerekek születési helyével nyomon tudjuk követni a család lakhelyét, mintha vasútállomásról- vasútállomásra mentek volna. Gondolom, mikor épp hová helyezték a családfőt.

Dömötöri, Balatoncsehi, Lajos nevű fiuk 1899-ben Fonyódon született például. Ő vitte tovább a vasutas szakmát a családban. Feltételezhetően már vasutasnak is tanult.

1928-ban házasodott meg. A szekrény, stílusából következtetve, a 20-as években készülhetett. Hálószobaszekrény, kettő is van belőle. Egy hálószobabútor garnitúra részei. Talán nászajándékba kapta az ifjú pár? Vagy friss házasként maguk vették? Ki tudja?

Három gyermek születését jegyezték fel az ajtólapra. Közben egy névváltoztatásra is sor került a harmincas években.  Szomorúan láttam, hogy a legkisebb gyermek születése után fél évvel az édesapa igen fiatalon, 41 éves korában meghalt. Utánanézem és megtaláltam, hogy akkor épp Mezőlakon élt a család.

Mezőlaki állomás Forrás: vasutallomasok.hu

A korabeli újság írt is a halálesetről: „Halál a sínek mellett 

A szomszédos Mezőlak község vasúti állomásán tragikus körülmények között meghalt Pados Lajos mezőlaki vasutas.  Szolgálatteljesítés közben érte utol a halál a népszerű vasutast, aki a sínek mellett egy tehervonat szétkapcsolásánál akart közreműködni, de hirtelen rosszullét fogta el, összeesett és meghalt. Szívszélhűdés volt a halál oka. Nagy részvét mellett temették el.” -Forrás: Pápa és vidéke, 1941. november 23.

A tragikus haláleset után a család talán Szombathelyre költözött, a fiatal özvegy szülőhelyére. A szekrény hátlapján lévő Magyar Királyi Államvasutak címkéje erre utal, a szekrényeket vasúton szállították Mezőlakról Szombathelyre.

Hogy a rákövetkező 80 évben hol voltak, kinek az az otthonát szépítették, nem tudni.

Az viszont bizonyos, hogy a  szekrény új köntösben, új gazdájánál Sobor községben kezdi hamarosan második virágkorát. Természetesen a családfát az ajtón tisztelettel, örökül meghagyva az utókornak. 

UPDATE! FRISS HÍR! 

A cikk megírása óta jelentkezett egy Pláski rokon Sopronból!!! Idézem: 

” Pláski Lajos a dédmamám, Pláski Anna testvére volt! Küldök egy fotót róla és a férjéről! Ők Vasváron telepedtek le, dédpapa is vasutas volt!! Sőt, az ő fiúk, a nagymamám testvére is!

Nektek is van érdekes helyre lejegyzett családfátok? Általában a családi Bibliába szokták beírni a családi eseményeket, szekrényajtón én mindenesetre még nem láttam! Várom a kommenteket!

Ha pedig Te is szeretnéd ha kikutatnám a családfád, keress bizalommal! 

A kiemelt kép forrása Pixabay 

Flörtölés, “járás”, hosszú távú udvarolgatás-  a XVI. századi lányos szülők számára ismeretlen fogalmak voltak.  Úgy vélekedtek, hogy férjvadászatra semmi szükség; a háztartás, szövés-fonás, hímzés, varrás, csipkeverés körüli rengeteg  munkára kell összpontosítani,  kérő pedig majd úgyis akad!  A régi magyar szokások szerint lányos házhoz rokonokon kívül más fiatalember nem járhatott.  A fiú részéről ez óriási sértés lett volna, a lány szülei részéről pedig illetlenség.

Sirató este

De hol ismerkedtek meg így egymással a fiatalok? Hát hol másutt, min az egyik rokon, vagy ismerős esküvőjén! 

A vőlegény  az esküvője előtti estén otthon úgynevezett sirató estét rendezett. Ez a nagyon víg „sirató“ est sokkal nagyobb méretű volt a legénybúcsúnál, mivel a vőlegény annyi rokont, ismerőst, férfit, asszonyt, fiút, lányt hívott meg, amennyit jónak látott. Ez a násznép ment másnap a vőlegénnyel a lányos házhoz esküvőre, ott mulattak napokig, aztán mindannyian visszatértek az új házaspár házába, ahonnan harmadnapig senki se távozott. A többnapos együttlét alatt sok lány és fiú találkozhatott, összemelegedhetett.

Kisasszony látás

A nősülni szándékozó fiatalember valamelyik idősebb férfi rokonával tett először látogatást a lányos háznál. Már az első és hivatalos látogatás kötelezettséggel járt. Rendszerint vacsorára várta a lányos ház a kérőt és a rokont. A vacsora alatt a lány mindig szemben ült a kérővel. Ha a lány apjának megfelelt a kérő szándéka, akkor két rokonát küldte a fiatalember szüleihez háztűzlátókul. 

Kézfogás

Kötelezettség csak a kézfogással hárult a lányos házra. A  lányos szülők egy külön szobában megkérdezték a lánytól, szívesen megy-e férjhez? Ha a válasz igen volt, akkor átvezették a kérőhöz.  Az ujj megütése után a házasságtól visszalépni nagyon súlyos sértés volt, akár a lányos ház követte el, akár a kérő. A kézfogás rendszerint megelőzte a gyűrűváltást, de válthattak gyűrűt kézfogás nélkül is.

Ékköves gyűrű

Ötszáz évvel ezelőtt a fiatalok nem karikagyűrűvel, hanem gyémánt-, zafir- vagy rubingyűrűvel jegyzték el egymást, amely aztán tovább öröklődve, jegygyűrűként szerepelt nemzedékek hosszú sorának az eljegyzésén, mint a jól meggondolt, komoly  házasság figyelmeztetője. Az ősök egykori jegygyűrűje óvta a házasság szentségét. 

Eljegyzés

Eljegyzéskor a vőlegény és a menyasszony nem is találkozott. A vőlegény két férfi rokonával küldte az eljegyzési gyűrűt a lánynak. Válaszul a menyasszony jegykeszkenőre tűzte a saját gyűrűjét és elküldte azt a két rokonnal a vőlegénynek. 

Előzetes eskü

A lány szüleinek a házában a kölcsönös házassági ígéret biztosítékául a pap megeskette a fiatalokat. Ilyenkor is volt lakoma, de a jegyesek csak szemben ülhettek egymással. Az esküvőre volt, hogy akár éveket is várni kellett, addig a jegyesek húgomnak és bátyámnak szólították egymást.

Milyen nehéz volt akkoriban az ismerkedés! Kevés volt a szerelmi házasság és jóval több a már előre elrendezett. Mennyivel jobb dolgunk van manapság! Bár, az ismerkedés ma sem könnyű, valljuk be!

Kiváncsi vagyok, melyik a leghosszabb mátkaság, ami  környzetetekben előfordult? Azaz mi volt a leghosszabb idő, ami az eljegyzés és az esküvő között eltelt? Várom kommentben jelentkezésetek! 

A képek forrása pixabay.com

Többször kérdeztétek már, hogy volt –e valamilyen érdekes történet, amivel találkoztam családfakutatásaim során. Hát persze, volt több is, hogy is ne lett volna, mikor több ezer emberi sorssal találkozom, mint egy időutazó! Mégis úgy gondolom, stílusosan a legérdekesebbel kezdem! Fogadjátok szeretettel!

Évekkel ezelőtt egyik Megbízóm szerette volna elhunyt nagymamája kívánságát utólagosan teljesíteni a segítségemmel. A nagymama azt mesélte, hogy 1909-ben az egyik budapesti kórházban hagyták őt a szülei, lemondtak róla. A kislányt egy vidéki bábaasszony fogadta magához, akinél ha nem is mostoha sors, de nem is túl vidám gyerekkor jutott neki osztályrészül.4 elemi osztályt végzett, majd máris munkába állt. Érdekes, hogy foglalkozásául olyan hivatást választott, ami az elhagyott, árva gyerekekhez volt kapcsolható. Korán férjhez ment és családot alapított.

Az azonban sosem hagyta nyugodni, hogy kik voltak a szülei, miért mondtak le róla? A születési anyakönyve alapján annyi kiderült számára, hogy a szülők angolok voltak. A 60-as évek elején a Vöröskereszt segítségével próbálta megkeresni őket Angliában, sajnos sikertelenül.

Miután megismertem a történetet a legnagyobb önbizalommal és lelkesedéssel vetettem bele magam a kutatásba: majd én kiderítem, hogy történtek az események, ennyivel igazán tartozunk a hölgynek!!! Hát…., sajnos nem jutottam az ég adta világon semmire, csak arra, hogy mind a születési anyakönyvi kivonatban, mind az eredeti anyakönyvi bejegyzésben az anya neve igen bonyolult és az írásmódja nem is egyezik a két helyen. Mint utóbb kiderült, innen származott a Vöröskereszt sikertelen keresési kísérlete, az anya vezetéknevének helyesírása kifogott rajtuk!

Eltelt pár év, a kudarc nem hagyott sose nyugodni. Időről időre újra nekiláttam a kutatásnak, hátha előbbre jutok. Közben a nemzetközi családfakutatói oldalak is bővültek és eljutottunk 2017-be….

2017-ben megint belemélyedtem a kutatásba. Valahogy éreztem, hogy az anya vezetékneve körül nem stimmel valami. Mindenre hasonlított, csak angol névre nem! Próbálgattam hát többféle írásmóddal, volt pár találat, de egyik sem volt az igazi.

És egyszer csak, a sokadik próbálkozásra hirtelen egy csoda folytán ott volt előttem a szülők nevel!

Hirtelen fel sem fogta az agyam, mit látok! Azt hittem, menten elájulok! Te jó ég, nyomon vagyok!!! Ezek szerint az eltelt évek alatt az angol felmenők rokonsága elkezdte összeírni a családfájukat és az én őspárom is szerepelt náluk!

Azonnal írtam az angol családfakutatónak, hogy ki vagyok, honnan és milyen ügyben kérem a segítségét.

Pár nap múlva megdöbbenve válaszolt. A szélesebb családi kör nem is tudott a Budapesten felejtett gyermekről!Sőt, magyarországi tartózkodásuk után hazatérve a pár senkinek nem dicsekedett el a történtekkel, csak csendben elváltak.

Mint kiderült, a kétgyerekes házaspár 1908-ban kelt útra Magyarország irányába, hogy megromlott kapcsolatukat helyrehozzák. A férj ugyanis rajtakapta hitvesét valaki mással, de adott még egy esélyt maguknak.

A fővárosba érkezve a férj szakácsként helyezkedett el egy jó nevű szállodában. Otthon lévő feleségére őrülten féltékeny volt. Nem tudhatni a teljes igazságot, csak találgatni lehet, hogy a rákövetkező évben született kislány sorsáról miért döntöttek így. Talán úgy érezték, hogy a kapcsolatuk menthetetlen, ne bonyolítsák még egy gyerekkel? Vagy a féltékenység megint csak jogos volt és más volt az apa? Mindenesetre a férjben volt annyi becsület, hogy a nevére vette a kislányt.

Sajnos sosem fogjuk már megtudni a kiváltó okokat, amik oda vezettek, hogy a szülés után kislányukat a kórházban hagyják és szó szerint angolosan távozzanak! Londonba térve beadták a válókeresetet és csendben elváltak.

De hogy a most élő rokonság mit mesélt a családról? Egy hihetetlen történettel tudtam Megbízóm elé állni!

Az 1700-as évek elejéig vezethető vissza a családfa, méghozzá Brazíliába! Ott született a mi kislányunk dédapja, egy dúsgazdag ültetvényes és rabszolgakereskedő! Törvénytelen fia hajókkal kereskedett, az 1850-es években érkezett Londonba. Sajnos összerúgta a port az apjával, aki kitagadta az örökségből. A többi testvér viszont tetemes vagyont örökölt. Ennek következtében miközben a mi elfeledett kislányunk 4 osztály elvégzése után munkába állt, az unokatestvérei kitűnőre diplomáztak Cambridge-ben és tudósok, jogászok lettek, az arisztokrácia krémjéhez tartoztak…

Az is milyen érdekes, hogy a mi kis árvánk korán férjhez ment, gyermeke született és ő is magához vett egy árva kislányt. Ez a kislány felnőve Angliában telepedett le… őt látogatta meg a 60-as években a hölgy, amikor is a Vöröskereszttel kerestette a saját szüleit. Ha nincs a névelírás, még találkozhatott volna az édesanyjával, aki élt még akkor..

Az angol családfakutatótól még fényképet is kaptam az ősökről! Hihetetlen, de Megbízóm vonásai hasonlítanak rá! Hiába, a genetika!

Bár a fényes örökségből nem tudtam egy fityinget sem megszerezni Megbízóm számára bármennyire is lelkes családfakutató vagyok, azért a kitartásommal elért eredményeknek végtelenül örült! És számomra ez a lényeg!

Ha Te is szeretnéd, hogy segítsek őseid felkutatásában, keress bátran!

Ha tetszett a cikk, oszd meg kérlek! Köszönöm!

A képek forrása pixabay.com

Családfakutatási megbízásom során nem győzök „üldözni” egy családot. Egy környéken belül hol az egyik, hol a másik településen anyakönyveztették a sorban születő gyermekeiket. Az apa foglalkozása vízimolnár. A saját felmenőim között is volt vízimolnár, de eddig még nem néztem utána ennek a mesterségnek. Miért vándoroltak ennyit?

A vízimalmok hazánkban a XI-XII. században honosodtak meg, 1873-ra 17 249 vízimalom őrölte a gabonát. A vízimalmok főbb képviselői a parti malmok és a hajómalmok.

A parti malmok helyhez kötött építmények, amelyek patakok mellett, a folyók felső és középszakaszán vagy pedig malomcsatornákon létesültek.

A hajómalmok viszont vízen úszó építmények, amelyek a nagy vízhozamú folyók mozgási energiáját hasznosították. Előnyük a parti malmokkal szemben az volt, hogy alkalmazkodtak a változó vízálláshoz, vándorolhattak és az éppen legkedvezőbb partszakasz mellett köthettek ki a folyón (hoppá! Itt van a kutya elásva! Ezért jöttek-mentek annyit ezek az ősök!). A hajómalmok kora tavasztól késő őszig őröltek. A hajómalomhoz dereglyével szállították a gazdák a szemes terményt, majd vitték ki a partra a lisztet. A hajómalmok a telet védett öblökben vagy folyóparton töltötték, és a jégzajlások elmúltával ismét megjelentek a nyílt vizeken.

A vízimolnárok élete igen nehéz volt. Sokoldalú emberekből lehettek csak igazán jó molnárok. Érteniük kellett a gabonához, őrleményekhez, a liszthez, a malom berendezéséhez. A malomépítéshez kapcsolódó többi mesterségben, mint az asztalos, ács, hajóács, kőfaragó és vízmester szakmákban is otthon voltak. Ismerniük kellett a vizet, a hajók járását, a sodrást, az örvényeket, a víz felhajtó erejét, még a csillagok járását is. A sok evezéstől, zsákolástól megerősödtek. Sokat voltak a jó levegőn, azonban a lisztpor gyakran támadta meg a malomban dolgozók tüdejét.

Céheik szabályzata védte a mesterek jogait és részletekbe menően meghatározta az ipar űzésének lehetőségeit.

A malmot csak a molnármester vezethette. Két segéddel dolgozhatott, akiket a céh 2 év tanonckodás után szabadított fel. A szakma legalsó fokán az inas állt, aki ki volt szolgáltatva a mester és a legények kénye-kedvének. Ha a malmot külső segítség nélkül egy család üzemeltette akkor nagy bajban voltak, ha a mester meghalt és nem volt molnártanonc fia, aki már felszabadult. A malmot nem volt így, aki tovább vezesse. Az iparengedély az özvegyet illette, de ő nem vezethette. Ki kellett adni a malmot felesbe egy részesmolnárnak. Mivel a malom nem az övé volt, nem is úgy vigyázott rá, a malom bevételéből kapott a forgalomhoz mért fizetést.

A község lakosságának kis hányadát képező molnárok az átlagosnál jobb körülmények között éltek. A molnáré volt az őrlésért kapott tized. A molnársegéd javadalma egy századrész volt, hozzá jöttek még a korpa, és az összesöpört alja liszt is, amivel hízlalhatott.

A hajómalmokat a múlt században a gőzmalmok szorították ki. Napjainkra, tudomásom szerint, sajnos nem maradt egyetlen ilyen típusú malom sem a vizeinken.

Ha tetszett a cikk, kérlek, oszd meg! Köszönöm!